2010. április 28-án érkeztem meg Zürichen és Johannesburgon keresztül Maputoba. Aki a reptérbe első látásra nem szeret bele… annak még egyszer le kell szállnia. Itt mintha a 70-es évek óta nem változott volna semmi: összesen egy, nem túl hosszú kifutópálya, téglalapalakú épület, alig nagyobb mint 70 négyzetméteres terminál, Ibolya eszpresszót idéző belső tér. Ferihegy 1 nézhetett ki hasonlóan bezárás után, felújítás előtt.

 

A reptéren a szakterületért (Dezentralisierung für Ländliche Entwicklung – Dezentralizáció a vidék fejlődéséért) felelős koordinátor, Christian, valamint a másik két NFP-s, Julia és Simon, várt. Julia a Nemzeti AIDS Tanács kommunikációs munkáját fogja segíteni, Simon pedig (a szintén Manica tartományban található) Manica és Catandica városok városvezetését támogatja majd várostervezési, –fejlesztési, városhigiéniai kérdésekben.

 

A reptérről útban a szálló felé röviden körbevezettünk a város fontosabb pontjain, hogy tudjuk, mit-hol találunk majd. A DED vendégháza most épp költözik, ezért nem ott, hanem a Hotel HoyoHoyo-ban (jelentése: Isten hozott!), egy kicsi, de – helyi viszonylatban – egész színvonalas szállóban lakunk.

 

 

Másnap, április 29-én, megkezdődött a megérkezés utáni másfélhetes, partnerországban tartott szakmai felkészítő. Minden kiutazó fejlesztési szakember és ösztöndíjas (junior fejlesztési szakember) megérkezést követően részt vesz egy – változó hosszúságú – felkészítésen, ahol részletesen megismeri a DED adott országban végzett tevékenységét, a különböző szakterületeken folyó projekteket (a DED esetében Mozambikban ez: Dezentralizáció a vidék fejlődéséért, Fenntartható gazdaságfejlődés), valamint a szektorokon átívelő témák területén végzett munkát (DED-Mozambik: HIV/AIDS elleni küzdelem). Tájékoztatást kaptunk az adminisztratív és biztonsági tudnivalókról, a belső kommunikációs és projekttervezési kérdésekről, valamint látogatást tettünk a Német Nagykövetségen, s a szintén német fejlesztési szervezet GTZ irodájában. Mozambikban a DED három tartományban van jelen: Inhambane, Manica és Sofala tartományokban; a munkát pedig a Maputóban található országképviselet fogja össze.

 

Egy példát említve, számomra az egyik legérdekesebb előadás a HIV/AIDS elleni küzdelem terén végzett együttműködés bemutatása volt. A legutóbbi, 2009-es adatok szerint Mozambik 20 milliós lakosságának mintegy 14 %-a HIV-fertőzött – ebből 9,2 % 15 év alatti gyermek. Mindennap újabb 440-en fertőződnek meg. A 14 % azt jelenti, minden 7-8. ember fertőzött. Ha belegondolunk, egy átlagos magyar családban, ahol két gyermek van, s mindkét szülő és mind a négy nagyszülő él, egy ember tehát biztosan HIV-fertőzött lenne... A fertőzöttek tényleges száma azonban a 14 %-nál valószínűleg több, mivel csak a kórházi ellátást kapó várandós nőket tudják automatikusan szűrni. Azokat, akik terhességük ideje alatt nem mennek orvoshoz, s pl. otthon szülnek (ami egyáltalán nem ritka), valamint a férfiakat – különösen vidéken – nehezen lehet elérni és AIDS-tesztet végeztetni velük. A születéskor várható élettartam Mozambikban egyébként 47 év…

 

 

Első nap az egyik helyi piacon ebédeltünk egy baracában. A baracára magyarul igazából nehéz megfelelő szót találni, az ötöd-hatodosztályú Balaton-parti bódéétkezdékre emlékeztetnének, ha lennének ilyenek, de nem vagyok biztos abban, hogy az ÁNTSZ otthon engedélyezné. A konyhaként használt helyiség kinézete ellenére azonban teljesen biztonságos, s itt baracában enni teljesen mindennapinak számít. Persze azok számára, akik egyáltalán megengedhetik maguknak, hiszen a UNDP legfrissebb adatai szerint még mindig a lakosság 74 százaléka él napi 2 dollárnál, 52 százaléka pedig napi 1 dollárnál kevesebből. Az elmúlt évek biztató gazdasági növekedési mutatói (évi 7-8 százalék) ellenére emberi fejlődési mutatói alapján (Human Development Index) Mozambik 177 ország közül még mindig a 172-ik legszegényebb.

 

Tipikus helyi étel a chima, amely hasonló a polentához, alapvetően köretként szolgálják fel, s legtöbbször kézzel eszik. Amit szintén mindig-mindenhol lehet kapni, az a sült csirkecomb – az Erős Pistával vetekedő – piri-pirivel. Egy kicsi, olcsóbb étteremben egy sült csirkecomb, chimával, kevés zöldséggel 100-125 meticais (kb. 620-750 forint), a baracákban átlagosan 50-60 meticais (320-360 forint). Ebéd után a piacon vettünk badija-t, ami szintén helyi jellegzetesség, többféle létezik belőle, alapvetően krumpli és hagyma keveréke olajban kisütve, érdekes-erős fűszerezéssel. De Simontól hallottam kókuszos ízűről is…

 

Itt is, mint a fejlődő országbeli fővárosok többségében hatalmasak a kontrasztok. A gyarmati időszak nyomait őrző, még a 20-30-as években épült villákat jellegzetes szocreál emeletesházak váltják, néhány még egészen jó állapotban, vagy mivel középületként használják, felújították. Nem ritka azonban az sem, hogy egy épület a polgárháború vége (1992) óta még mindig romokban áll, a fő sugárút kellős közepén. A városból kifelé haladva az ember találkozik azzal, amivel minden dokumentum-, és útifilmben: fából, bádogból összetákolt viskók egymás hegyén-hátán, víz, villany, wc, ablak és ajtó nélkül. Az „utakon” szemét, por, kerti bútorként szolgáló autóroncs, állott víz és mezítláb szaladgáló gyerekek. A belvárosban az utcák és utak többsége – valamilyen módon – ugyan burkolt, de legtöbbször tele kövekkel, méternyi hosszú kátyúkkal és földszakaszokkal. A járdákon szemét, gyümölcshéj, üvegdarabok, eldobott telefonkártyák. Az utcákat mindenhol árusok lepik el, akik nemcsak helyi faragott, kézműves tárgyakat árulnak, hanem ami éppen van, állva, ülve, fekve, ahogyan kényelmes, kesudiót, telefont, banánt, cipőt, élő csirkét. Feltöltőkártyát is minden utcasarkon lehet szerezni egy-egy lézengő kamasztól.

 

Az idő egyébként most, télen egészen kellemes, reggelente 18-20 fok van, napközben 28-32 fok közé kúszik fel, esténként pedig legfeljebb 16-20 fok köré hűl le. Az esős évszak (nyár, nov.-ápr.) ennél sokkal melegebb, s párásabb lesz. Chimoio-ban viszont – ahogyan eddig a helyiektől hallottam – kifejezetten hideg van, július-augusztusban például éjjelente akár 0-6 fok köré is lehűl a hőmérséklet.

 

 

Vasárnap elmentünk a Maputotól északra, körülbelül félórányi chapa-útra fekvő Costa de Sol-ra. A chapa = tömegközlekedés, hivatalos tömegközlekedés ugyanis nincs. Általában Toyota mikrobuszok, 13-16 személyesek, kisebb részük még jó állapotban van, túlnyomó többségük azonban nem hiszem, hogy otthon átcsúszna a műszaki vizsgán. Megálló ott van, ahol az ember fel szeretne szállni, illetve ahol kiabál, ha épp le. De ha sok ember tömörül az út szélén, az is jó kiindulópont. Egy chapa út mindig 5 meticais (30 forint!), egységesen, akármeddig és akármennyit utazik az ember. Általában annyi ember utazik rajta, amennyi elfér, s annyi fér el, amennyi felfér. Nem számoltam meg pontosan, de Costa de Sol-ra menet én lehettem körülbelül a 40-ik. Fizetni mindig leszálláskor kell a tolóajtóban álló fiúnak, aki egyébként azt is koordinálja, menetközben, a chapa-n kívülről az ajtón félig kilógva, ki-hová-hogyan préselje magát tovább. A közlekedés itt Mozambikban egyébként baloldali.

 

A chapa-út fáradalmai és a nyomorgás mindenesetre megérte: Costa de Sol-on széles homokpart várt bennünket, alig pár emberrel, a pálmafák alatt csirkét és halat sütögető-áruló asszonyokkal, a homokban ide-oda szaladgáló rákokkal… óceán és nyugalom:)

 

 

Amilyen kontrasztokat rejt a város, az emberek viselkedése is annyira különböző. Az utcán a járókelők egy része pillantást sem vet, másik része csak néz, sokan azonban rögtön mosolyognak és mondják, hogy „Olá amiga, tudo bem?” („Hello, barátné, minden rendben?”). Mások szavait idézve, egy európai (fehér) fiatal lány mindig érdekes. Az árusok is teljesen különfélék, vannak, akik csak kedvesen mosolyognak, és pár szóval próbálnak vásárlásra biztatni, mások azonban akár többszáz méteren keresztül is képesek sétálni az emberrel és eladni „a világ legszebb és legpontosabb Swatch óráját” (az ár persze a méterek számával is egyre csökken…). De vannak olyanok is, akik ha odajönnek, s int az ember, hogy „nem, köszönöm”, szépen csendben továbbmennek. Alkudni egyébként mindig mindenhol lehet, és kell is – különben az ember akár két-háromszorosát is fizetheti a tényleges árnak…

 

 

Maputo egyébként – ahogyan tartják – teljesen más, mint Mozambik, s Mozambik teljesen más, mint Maputo. Holnap (május. 8.) reggel 6 órakor indulunk tovább autóval Chimoio-ba (kb. 1400 km). Az út 2 napig tart, Vilanculos-ban szállunk majd meg, egy a tengerparton, az Indiai-óceán és a Mozambiki-Csatorna találkozásánál fekvő kisvárosban. Megérkezés után, hétfőn és kedden a koordinátorom bemutat majd a két partnerszervezetnek és bevezet a projektbe. Ezután pedig kezdődik a munka:)