Az én last minute ESC-m

Ez bizonyult életem eddigi legnehezebb megírandó pár oldalának. Amikor eljutsz a létezésedben arra a pontra, hogy egy viszonylag vegyes időszakot sikerül abban a pillanatban - vagy akár már valamivel az elutazás előtt - lezárnod, akkor nagyon nehéz visszahelyezkedni lelkileg és szellemileg, és felidézni mégis korrektül és hitelesen röviddel ezután a lezárás után azokat az emlékeket, főleg ha közben ezer százalékkal belekezdtél egy teljesen más történet megélésébe. Szóval... az én ESC történetem...

Amióta kamaszkoromban megtudtam valahonnan, hogy létezik olyan lehetőség, hogy 18-30 éves kor között több hónapra/max. egy évre el lehet menni külföldön élni Európában úgy, hogy különböző izgalmasan hangzó projektekben lehet részt venni, miközben biztosítva van az embernek tisztességes szállás és bizonyos mennyiségű pénzösszeg a megélhetéshez (étkezési hozzájárulás, zsebpénz és utazási költség megtérítés formájában), valamint még a projekthelyszínül választott ország nyelvét is - jó esetben - anyanyelvi tanárral és tandem partnerrel (de egy online platform segítségével mindenképp) lehet tanulni, na, hát én azóta szerettem volna ebben a kalandban részt venni. Az élet úgy dobta, hogy míg a többség ezt a lehetőséget többnyire érettségi után rögtön vagy legalábbis a húszas évei elején meglépi, addig nekem a húszas éveimben olyan fordulatot vett az életem, hogy azt éreztem a munka és a párkapcsolat (majd házasság) miatt nem volt lehetőségem ezt a vágyamat anno valóra váltani. Majd jött egy időszak, ami mentálisan, érzelmileg és fizikailag is megzakkantott - nem találtam már a helyem a stresszel teli munkámban, és az hogy ebből nem láttam váltási lehetőséget, annyira rányomta a bélyegét a mindennapi életemre, hogy belekezdtem egy coach-al egy terápiába, majd jött egy válás, kicsit később új szerelem, vetélés és a COVID, azzal együtt pedig a színházi-filmes-rendezvényszervezői szektorban tevékenykedő vállalkozóként a munkalehetőségeim hirtelen leállása. Mindeközben aznap, mikor 2019-ben betöltöttem a 30-at - az új szerelem csúcsán - lélekben érzékeny búcsút is vettem az ESC nyújtotta lehetőségtől. A COVID azonban elég fura játékot játszott/játszik velem - a szerelemtől, aki külföldi, fizikailag elszakított, ugyanakkor jobban belemélyedtem, hogyan lehet ebben a helyzetben is minden lezárás ellenére utazni és akkor szembesültem vele, hogy amíg be nem töltöttem a 31-et, addig nyitva az ESC lehetősége - is - és a különböző önkéntes opciókkal folyamatosan nyitotta/nyitja ki előttem a kapukat ez az 'utazhatatlan' világ, amiért nem győzök elég hálás lenni.

Mivel a szerződésmegkötésnek és a kiutazásnak a szülinapom előtt meg kellett történnie és az idő rohamosan fogyott, egy-két nap gondolkodás után úgy döntöttem, hogy Molfettába, egy tengerparti olasz kisvárosba megyek, az InCo (Associazione Intercultura e Comunicazione) koordináló szervezettel, a Battisti-Pascoli nevű óvoda és általános iskola fogadószervezethez egy teljes tanévre és ott többnyire mint angol segédtanár fogok önkénteskedni. Tudatosan választottam egy olyan projektet, ahol előre láttam, hogy három kihívással fogok szembesülni, tehát három fronton tudom kicsit edzeni, tágítani a komfortzónámat cserébe azért, hogy hónapokig a tengerparton (!sic - egy tengerparti városban) élhetek mindennapi életet.

Egy: Sok emberrel együtt lakni

Közben kiderült, hogy egy másik magyar lány (Eszter) is jön velem Molfettába, csak ő egy másik suliban lesz, és mikor megérkeztünk, akkor szembesültünk vele, hogy igazából kvázi 19-en voltunk önkéntesek ebben az időszakban az InCo Molfettánál, szétszórva különböző projektekre a városban - és rajtunk kívül már volt kint még egy magyar lány is (Flóra). Mi Eszterrel egy 11 fős, ultramodernül felszerelt, kétemeletes, újépítésű házban voltunk elszállásolva, ami kb. 20-25 perc sétára volt az iskoláinktól, a belvárostól és a tengerparttól is. A többiek 4-4 fős, belvárosi lakásokban, így jön ki a 19 fő. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert eleinte én teljesen úgy képzeltem el, hogy max. 3-4 különböző nemzetiségű önkéntes van egy-egy helyen összesen (nem 19), akik együtt osztoznak egy lakáson és szépen az idő előrehaladtával sok-sok közös emléket gyűjtve akár életre szóló barátságok szövődhetnek közöttük. Ez azokkal, akik a 4 fős lakásokban laktak így is történt. Nekem azonban tudtam előre, hogy tíz emberrel együtt lakni kihívás lesz, amire próbáltam is magam ilyen rövid idő alatt - ahogy az interjún ezt megtudtam, hogy ha Molfettát választom, akkor ez vár rám, 10 emberrel együtt lakni - felkészíteni, és óriási mázlit jelentett a korom ebben a helyzetben, mert legidősebbként nekem jutott az egyszemélyes szoba saját fürdőszobával, DE - egy ilyen felfelé nyitott házban, a hangok terjedése megakadályozhatatlan és a tény, hogy nem voltak különösebben szomszédaink, azért adta a lehetőséget a fiatalabb korosztálynak, hogy a heti egy, de akár több buli alap legyen, ami a többi lakásban azért ilyen intenzitással, hangerővel és időtartammal eleve kivitelezhetetlen lett volna / volt, szóval ott nagyobb volt a nyugi, megszervezhetőbb a takarítás és konyhahasználat - a felelősségvállalás egyértelműbb. Bármennyire is jófejek voltak az emberek, tizenegyen együtt lakni teljesen más csoportdinamika, mint négyen. Nem mondom, hogy jobb vagy rosszabb - más. Érdekes volt nemzetközi vacsoraesteket/brunch-okat csinálni, amíg volt kedve az embereknek és nem punnyadtunk be az online oktatás időszakaiban.

Kettő: Vissza a suliba, fix időbeosztás  

(legalábbis, ahogy elképzelnéd egy otthoni suliban...) 

Rendezőasszistensként soha nincs az embernek két egyforma napja, még ha van is néhány fix pont, hogy egy-egy projektet hogy célszerű hatékonyan végig vinni, a megvalósításra nagyon széleskörű a lehetőségek tárháza. Paráztam bevállalni, hogy suliba menjek önkénteskedni - korán kelés, mindig ugyanakkor bemenni, órarend szerint élni, sok gyerek igényeit egyszerre figyelembe venni, ugyanakkor nagyonis kíváncsi voltam rá, hogyan zajlanak a mindennapok, amikor nem én vagyok a gyerek egy ilyen intézményben és miben más az olasz módi, mint amiben én cseperedtem. Sajnos élőben a COVID miatt meglehetősen keveset tapasztalhattunk meg belőle. Az olaszoknál szeptember végén kezdődik az oktatás, ez egyszerre bizonyult jónak is és kevésbé szerencsésnek is az iskolákban önkénteskedők számára. Mivel szeptember elején mentünk ki, leírhatatlan mennyire jó érzés volt több hónap lockdown után, hogy volt kvázi három hetünk, amikor oda mentünk és azt csináltunk, amit akartunk és ezt szerencsére sikerült is a többségnek utazásra kihasználni. 

Ebben a három hétben több dolgot láttunk és éltünk meg, mint egész féléves ottlétem alatt összesen. Iszonyatosan élveztem azt a kb. 4-5 hetet, amíg a gyerekek rendesen járhattak suliba szeptember végefelétől kb. október végéig. Az igazgatónő valamint a tanárok és diákok többsége kíváncsian és kedvesen, segítőkészen fogadott bennünket; a dán lánnyal, akivel közösen kaptuk a Battisti-Pascolit, könnyen feltaláltuk magunkat, hogy mit és hogy csináljunk angolul a gyerekekkel. Aztán október végétől kollektíven átálltak újra online oktatásra, onnantól kezdve eléggé össze-vissza káoszos volt minden; két-három hetente egyik estéről másnap reggelre változott, hogy melyik korosztály, mettől-meddig mehet vissza élőben a suliba, de közben is ment az online, aztán vissza mindenki online, majd újra változás. Tanárok, diákok, szülők, önkéntesek csak kapkodták a fejüket.

Online időszakban örültek a tanárok, ha a tananyag egy részét le tudták adni a gyerekeknek, nemhogy még mi, önkéntesek is csináljunk velük valamit, bár próbálkoztunk - és hát a nagyon kicsi, elsős-másodikos korosztálynál örülnek, ha 20 percekre le lehet őket kötni és valahogy a számítógépet használtatni velük. Lényeg a lényeg: nem volt egyszerű időszak és sajnos eléggé elvette az egész ESC élménynek a lényegét - integrálódni a közösségbe és hasonlók, de még így is szerencsések voltunk azok, akik általános iskolákba kerültünk, mert mi legalább a szeptember-októberi időszakban ki tudtunk személyes kapcsolatot alakítani a gyerekekkel, míg azok az önkéntesek, akik középiskolába kerültek, egyáltalán nem ismerték meg személyesen a diákokat, mert a középiskolák a nyári szünet után se nyitottak ki. Szóval, én ezért is csak hálás lehetek és vagyok is.

Három: hosszabb ideig külföldön élni - hogy fog rám hatni?

Ha esetleg részletesebben kíváncsi vagy rá, hogyan éltük meg az olasz karantént vagy van valamilyen kérdésed az önkéntességgel kapcsolatban, nyugodtan vedd fel velem a kapcsolatot. Ajánlom még a podcastokat, amit az InCo velünk készített önkéntességgel kapcsolatban, linkelem az enyémet, a többi önkéntesét megtaláljátok az 'ANG in Radio FreeGeneration' Facebook oldalán. https://www.facebook.com/radiofgen/posts/413216193408681 Több kép: www.instagram.com/kszimi/ 

Szimonetta