Derűsen borús, borúsan derűs karantén napok
Erdélyi önkéntesünk tollából
Az én koronatörténetem március 15-én kezdődött igazán. Akkorra érkezett meg hivatalosan is a koronavírus félelemkeltő gondolata belém teljes haderejével. A nővérem "Gyere haza..." mondata volt, ami életre hívta az én válaszom és döntésem erre a helyzetre: "Nem megyek, mert az nem én lennék. Nem futok el, mert talán most annak van az ideje, hogy megálljam egyedül a helyem, hogy megtaláljam magamban az erőt. Szembe szállok a félelemmel és élem tovább az életem, a megszabott kereteken belül." És ezt nagyon jó volt kimondani, mert ezek voltak azok a gondolatok, amire építettem a karanténban a védőfalaimat. Onnantól kezdve, szinte minden nap jött valami új gondolat, hogy, hogy tudom ezt az egészet átvészelni.
Edith Eva Eger könyvének szavai kavarogtak bennem, hogy az én döntésem, hogy, hogyan hat rám ez az új helyzet, úgyhogy én döntöttem, mégpedig amellett, hogy nem adom meg magam. És talán túlzás erről az egészről úgy írni, mintha valakivel szemben harcban álltam volna / állnék, de én tényleg úgy éltem meg, hogy itt van egy láthatatlan ellenség, akivel szemben semmi más fegyverem nincs, csak én, és ami belőlem fakad. A DERŰ lett az egyik fegyverem, ami mellett döntöttem. Elhatároztam, hogy én az az ember szeretnék lenni, aki örömet hoz az embereknek, aki felvidítja őket, aki megnevetteti, aki megpróbál kizökkenteni. Az a Harry Potter jelenet lebegett a szemem előtt, amikor azt tanulják, hogy a mumus ellen a legjobb védekezés, hogy ki kell mondani a varázsigét: Comikulissimus! - és közben gondolatban át kell alakítani a ijesztő jelenetet úgy, hogy nevetséges legyen. Ehhez kapcsolódóan a kedvenc sztorim, amikor Impróka kurzuson, még karantén előtti utolsó alkalmon, óriási képzeletbeli pofonokat adtunk a koronavírusnak. Felszabadító volt. Ajánlom kipróbálni!
A másik fegyverem a HÁLA lett a sorban. Ezt azért tartottam fontosnak, mert januártól már vezettem listát dolgokról, amiért hálás vagyok, szintén egy könyv hatására (Ann Voskamp: Ezernyi ajándék) és tudtam, hogy ez segíthet másként látni és másként láttatni ezt a nem túl örvendetes helyzetet. És rá is kellett jönnöm, hogy most, a jó dolgok listázása új színt ad hétköznapi dolgoknak, amiket már-már megszoktam, így elfelejtettem értékelni. Például, hogy napi szinten tudok beszélni a távollevő családtagjaimmal, akikért így kevésbé aggódom és ez milyen jó dolog, vagy, hogy van terasz, ahova esténként jó kiülni, élvezni a hársfaillatot és a tavaszi esték puha melegét. Az eddigi kihasználatlanul lévő terasz, napközben irodává és alkotóműhellyé, esténként pedig hangulatvilágítással borterasszá vált. Vicces amúgy az is, ahogyan az a tér, ami eddig csak a szoba volt, ahol laktam, multifunkcionális térré vált.
A harmadik fegyverem az ALKOTÁS lett. Már a karantén elején gondolkodtam, hogy na én azt a sok időt, ami rám szakad, majd alkotással fogom kitölteni. Aztán jöttek is az ötletek. Az alkotás sok formáját kipróbáltam: rajzoltam, festegettem, mandalát színeztem, fotóztam, videót vágtam, főztem, sütöttem és még a szobám is újra rendeztem, ha az alkotásnak számít. Ami viszont újdonságként szivárgott be a karanténos életembe és teljesen beszippantott, az a pontozó technikának a kipróbálása volt és az üvegfestés. Egy napon, amikor már a kamra is sorra került a takarítós sorban, néhány üres üveg is került (gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki újra rendezi a lakást és gyakrabban takarít, mint valaha) és elkezdtem játszani a gondolattal, hogy már rég összegyűjtöttem néhány üvegfestős ötletet, talán itt az ideje kipróbálni. Úgyhogy utána olvastam, magamra szedtem egy minimális tudást, megrendeltem az eszközöket és az üvegek új köntöst is kaptak. Azóta van, ami ajándékként már mást boldogít.
Ezzel a triásszal éltem/élem koronás napjaimat Budapesten önkéntesként, könnyebb és nehezebb napok hullámzásában, túlélésre törekedve, mert azért én csak túlélek. Nekem sok minden hiányzik, bármennyire is megszoktam már-már ezt az állapotot. Baromi jó, hogy a digitalizációnak köszönhetően van online torna, színház, múzeum, mise, születésnapozás, napi unokahúg videóízelítő, webinárium, társasjátékozás, de nem elég. Nekem nem. Leginkább úgy tudnám leírni, mint amikor egy éhező oroszlán elé odarakják egy húsdarab képét, hogy: "Na akkor, tessék, lakjál jól." Éhesen maradok. Valahogy számomra az élet így nem az igazi. Persze, lehet így élni, de én nem így szeretnék, ha nem muszáj, úgyhogy már nagyon várom, hogy ölelhessek, kávézhassak, borozhassak, vendégeskedjek, vendégül lássak, SZABADON! Várom a derűsen derűs napokat! Addig is legyen itt egy összefoglaló borúsan derűs napjaimról, amikor elkezdtem mindennap jelenlevő dolgokban meglátni valami szépet.
Rita