ESC önkéntesként egy olasz anyaotthonban
Még 2020 decemberében döntöttem úgy, hogy mielőtt belevágnék az egyetembe, szükségem van valami másra, valami újra. Ekkor jelentkeztem ESC projektre, és mivel világ életemben olasz szakos voltam, egy olaszországi kisvárosba jelentkeztem ahová szerencsére fel is vettek. Így történt, hogy 2021 januárjában, a ki tudja hányadik Covid hullám alatt, nekivágtam életem egyik legnagyobb kalandjának.
Az olaszországi Piemonte tartományban lévő Savigliano nevezetű kisvárosba érkeztem. Olaszország, mint mindig, most is csodálatos volt, a kisváros igazi olasz "borgo" hangulatot áraszt magából, még a februári hideg idején is. A főtérről rálátok minden nap az Alpokra, a piacon veszek zöldséget ahol rámköszön az eladó, magyar vagyok, örül nekem, ismeri a gulyást. Tehát a környezet gyönyörű, az emberek kedvesek, mi kellhet még?
Ami igazán különlegessé tette számomra az ESC élményt, az határozottan a munka volt. Mindig szociális munkás szerettem volna lenni, viszont ki akartam próbálni, hogy ez a lelkileg megterhelő munka valóban nekem való-e. Erre tökéletes választás volt az Oasi Giovani ONLUS, vagyis a fogadószervezetem, hiszen mindennel foglalkoznak, ami a szociális munkához köthető. Az első hónapban engedték, hogy kísérletezgessek, kipróbálhattam az összes szolgáltatásukat. Az Oasi Giovani főként, de nem csak, gyerekekkel foglalkozik. Van három különböző óvodájuk, különböző életkorú gyerekeknek, egy napközijük, egy anyaotthonuk, szociális kertjük, és ifjúsági klubjuk.
Először a napköziben kezdtem el dolgozni, ahol a szünetekben a játékot felügyeltem, míg a másik önkéntes a feladatokkal foglalkozott. Itt nem szerettem lenni, ezért megkértem a szervezetet, hogy tegyenek át máshová, és így kerültem a kedvenc helyemre, az anyaotthonba. Ez a hely számomra maga a csoda. Olyan általában bántalmazott, vagy függő nők, esetleg anyalányok kerülnek ide, akiknek ez az utolsó esélye, ha nem jönnek ide, kockáztatják azt, hogy elvesztik a gyerekeiket. Egy olyan perifériára szorult társadalmi réteggel találkozhattam itt, amivel normál esetben talán soha nem szembesülök. Soha életemben nem láttam olyan erős nőket, mint itt. Először bizalmatlanok velem, nem szeretnek, nem akarnak hozzám szólni. Én vagyok a kívül álló aki befurakodik a hétköznapjaikba. De aztán szépen lassan, hónapok kemény munkájával feloldódnak, és elkezdenek mesélni. Mesélnek a gyerekeikről, akik itt élnek velük, mesélnek a múltjukról, drogokról, férfiakról, akik bántották őket. Hallok történeteket más kultúrákról, hiszen nem mindenki, aki itt van olasz. Mesélnek a háborúkról, amik elől menekültek, a gyermekkorukról, rengeteg szörnyű történetet hallok. Attól függetlenül, hogy milyen szörnyű múltjuk volt, állandóan nevetünk. Állandóan viccelődnek, mesélnek, és én szerencsésnek érzem magam, hogy a mindennapjaik része lehetek. Ki gondolta volna, hogy ha berakunk egy otthonba hat vagy hét borzasztó múlttal rendelkező sérült nőt, és még ennél is több problémás gyereket, akkor nem csak káoszt kapunk cserébe, hanem végtelen mennyiségű szeretetet és nevetést is?
A másik projekt amin párhuzamosan dolgoztam, az ifjúsági projekt volt, vagyis a Progetto Oceano. Ez volt a másik kedvenc tevékenységem, mert itt aztán tényleg szabadjára ereszthettem a kreativitásomat. A tutorommal, Alexával együtt, az volt a dolgom, hogy minél több fiatalt vonzzak be ebbe a projektbe. Nagyon sokáig ennek a projektnek a szociális kertjének voltam a referense, ahol ökoterápiával foglalkoztunk. Nem csak az én tinijeim jöttek, hanem egy a menekültekkel foglalkozó szervezetnek a tagjai is, így egy elég sikeres kulturális cserében volt szerencsém részt venni. Ezen kívül mi szerveztük az EusAlp nevezetű természetvédelmi projektnek az egyik táborát, ahol volt szerencsém egy csapat fiatallal a hegyekben tölteni egy hétvégét, ahol rengeteget tanultam az okszitán és hegyi életmódról. Az EusAlp keretében engem küldtek el a nizzai konferenciára is, ahol rengeteget tanulhattam az Alpok élővilágáról, és annak megőrzéséről. A fiatalok akikkel együtt dolgoztam, mind nagyon nyitottak voltak a különböző kultúrákra, így tartottunk magyar táncestet, és lángosozós uzsonnát is. Ezen kívül tartottunk társasjáték esteket, angolórákat, tanultunk nagyszülőktől különböző recepteket, rengeteget táncoltunk, bulikat szerveztünk és utaztunk. Ha az anyaotthon megterhelő volt, az Progetto Oceano volt az én menedékem, ahol mindig sok-sok mosolygó arc várt, és ahol igazán megbecsülve éreztem magam.
Minden ESC projekt alatt felmerülnek nehézségek, az én nehézségem a másik önkéntessel való konfliktusom volt, aminek eredményeképpen a szervezetem el kellett, hogy költöztessen a közös lakásunkból. Nagyon boldog vagyok, hogy ebben a nehéz helyzetben mind a küldő, és mind a fogadó szervezetem nagyon bátorító volt, és nem engedték soha, hogy elkeseredjek. Néha nehéz nagy távolságra lenni teljesen egyedül. De amit megtanultam, az az, hogy nem szabad feladni, mert bármennyire is borúsnak tűnik az egész, ott vannak a barátaid, egy új kultúra, ami csak arra vár, hogy felfedezzem. Mindig úgy gondoltam az önkénteskedés arról szól, hogy mennyi mindent tudok adni, de végül azt hiszem én talán még többet is kaptam ettől az élménytől, mint amennyit adtam. Annyi mindent tanultam, annyi új barátot szereztem, és annyi új helyet láttam. Nem csak professzionális de személyes szempontból is rengeteget változtam, és úgy érzem ennek rengeteg hasznát vehetem majd a jövőben. Hálás vagyok, hogy megkaptam ezt a lehetőséget.
Natasa