ESC program a dán Vöröskeresztnél

A programot a Dansk ICYE szervezet koordinálta Dániában.

Az én ESC történetem talán azzal kezdődött, hogy már olyan időkben is álmodoztam a programban való részvételről, amikor még EVS-nek hívták. Teltek az évek, egyetemre jártam, elvégeztem a BA-t, majd kihagyás nélkül a mesterképzést is, elkezdtem pszichológusként dolgozni és így gyorsan el is teltek az évek 29 éves koromig. Amikor nagyon motoszkált már bennem a gondolat, hogy de én még szeretnék külföldön is élni egy kicsit eszembe jutott, hogy hát nekem volt valaha egy EVS tervem és hoppá, erre 30 éves korig lehet jelentkezni. Beláthatjuk, hogy tökéletesítettem a halogatás művészetét, és most már tovább nem lehetett ezt a döntést húzni, ha még életemben részt szeretnék venni ESC programban. Álomdesztinációnak egy mediterrán országot tűztem ki célul és egy olyan projektet akartam, amiből valamennyire szakmailag is profitálhatok - hát így kötöttem ki Dániában ruhavásárokat szervezni. Igazából én nem is emlékszem miért jelentkeztem pont erre a projektre - nem sok kritériumomnak felelt meg, de valamiért megszólított a felhívás és így utolsó pillanatban elküldtem a jelentkezésemet. Úgy tűnik volt valami kémia közöttem és az aarhusi vöröskereszt között még zoom-on keresztül is, ők ugyanis mint megtudtam, rögtön az interjú után eldöntötték, hogy velem akarnak dolgozni - hát így kezdtem el 2021 novemberében a projektemet, a várakozásokkal ellentétben egészen napsütéses Aarhusban.

Aarhus Koppenhága utána a második leg-nem-annyira-kisebb város. Budapestiként, megszokva a nagy nyüzsgést kicsit izgultam is, hogy szeretni fogom-e ezt a 'kisvárosi' létet. Hát azt mondhatom, hogy ebből a szempontból aggodalomra semmi okom nem volt, nagyon sok mindent tud nyújtani ez a város; tengerpart, erdő, múzeum, alter buli hely, mainstream bulihely, kocsma, kávézó, non-profit öko kávézó, technoklub, művház, ifiház, kortárs táncstúdió - szóval tényleg minden van itt. Lehet, hogy mindenből csak egy darab akad, de van. Egy tagadhatatlan nehézsége van az ittlétnek ez pedig a január, február és talán még a március is, amikor az a jelenség figyelhető meg, hogy a nap a reggeli 9 órás felkelésekor félúton meggondolja magát és egész hátralévő nap szabad szemmel csak szürkület tapasztalható. Majd 4 óra tájékán, mint aki jól végezte dolgát a nap le is nyugszik. Az elképzelésekkel ellentétben annyira nem esős ez a hely, viszont a napfény hiányára tényleg érdemes készülni saját praktikákkal: d-vitamin, testmozgás, intravénás kávé, hygge otthon pizsiben medvecukrot majszolva - ilyesmi skandináv megküzdési módszerekkel élheti túl az ember a telet. Decembert azért nem soroltam ide, mivel itt egész hónapban karácsony van - a dánok megőrülnek a karácsonyért, ami szórakoztató, egyik céges karácsonyi buliból esnek a másikba és van vagy száz saját karácsonyi daluk.

A dán ételek, hát azokról emlékezzünk meg egy perc néma csenddel. Szóval ne a kulináris élvezetek miatt válasszátok a Skandináviát. Dániát a lazac miatt se, ez egy sertéstenyésztő, farmer ország, egy lakosra hat malac jut és ez visszatükröződik a nyelvükben is - ők is úgy mondják, ha valami király, hogy zsír.

Dániában nehéz az elején olyan small-talk-ot megejteni, amiben ne esne szó arról, hogy mennyire drága itt minden. Tényleg az. De vannak technikák a túlélésre: kajamentő app (Too God to Go), second-hand bolt, közösségi hűtő, illetve olyan bútor adományozó pont (REUSE), ahol ingyen hazaviheted a tárgyakat. Valamint a dánok támogatására, és adakozó kedvére is lehet hagyatkozni - így lett nekünk ajándék elektromos sütőnk és egy csomó bútorunk.

Sok helyen olvasni, hogy a skandinávok távolságtartóak, és nehéz velük kapcsolatot teremteni. Hát erről sok személyes tapasztalatom nincsen, én a számomra szimpatikus és nyitott dánokkal barátkoztam - de ők mondjuk mind panaszkodtak arra, hogy a dánok kicsit unalmasak és nehezen nyitnak új emberek felé. Így valóban sokszor nekünk kell megtenni a kezdeményező első lépést, amiért viszont sokszor nagyon hálásak tudnak lenni.

Amit nagyon szerettem itt, az a dán Janteloven szelleme (Jante törvénye), ami a skandinávok egymáshoz való egalitáriánus hozzáállását jelenti. Eszerint viszonylag mindenki egy szinten van ebben a társadalomban: a takarítónő és az pénzügyminiszter is fontos szerepet tölt be a dán társadalomban, csak mondjuk anyagilag másképp honorálják meg erőfeszítéseiket - és egyikét se túl rosszul. Azonban azt is, hogy nem vagy különlegesebb, nem vagy okosabb, nem vagy fontosabb és nem vagy jobb, mint a többiek, ne is próbálj meg kérkedni vele. Érdekes módon ezért ez egy elfogadó társadalom, de kicsit konformistának is tűnik - itt a legtöbben tényleg elég hasonló, nyugis középosztálybeli életet élnek. De ez a hozzáállás azt is jelentette, hogy a főnököm vele egyrangúként kezelt, sőt többször bátorított arra, hogy bármivel kapcsolatban kritikát fogalmazzak meg.

És hogy mi is volt az én önkéntes munkám? Pop-up second-hand ruhavásárokat kellett szerveznünk a helyi vöröskereszt számára. Was? A pop-up azt jelenti, hogy nekünk nincs egy fix boltunk, ahol eladjuk az adományokat, hanem le kell szerveznünk egy helyszínt valahol a városban, szedjük az összes cókmókunkat és installálunk egy komplett kis vásárt, ami tart egy vagy két napig. Az első orientációs héten a vöröskereszt minden fontos szereplőjével találkoztunk, boltjaikat megtekintettük. Kedves nyugdíjas önkéntesek útmutatásával megtanultuk a szortírozás és árazás művészetét. Az első hónapokban a helyszíneket próbáltuk leszervezni, és mivel itt szinte mindenki folyékonyan beszél angolul, ez meglepően könnyen ment. Ezek után minden pop-up megszervezésére egy hónapunk volt. A munkánknak volt egyfajta ciklikussága: begyűjtöttük a ruhákat a konténerekből - legtöbbször egy kisteherautóval - majd kiválogattuk és beáraztuk a legjobb darabokat. Mindketten rendesen féltünk a vezetéstől, én, akinek tíz éve van jogsija de még nem szerzett rutint, a társam pedig kizárólag egy pici automata autót vezetett eddig. Egyszer jól rá is parkoltunk valakire, úgy kellett minket kimenteni, de aztán a végére annyira belejöttünk, hogy a B kategóriás jogsi által megengedett legnagyobb gépjárművet is sikerült vezetnem. Jó, mi? A vásár előtti napon szépen belogisztikáztuk az összes cuccunkat a kisteherautóba (pontosabban a precíz és pragmatikus német önkéntestársam, én általában csak pakoltam és drukkoltam) és mentünk a különböző helyszínekre felállítani a pop-up boltunkat. 

Imádtam, hogy más ESC programmal ellentétben egy csomó helyre eljutottunk a városon belül - voltunk menő ifjúsági templomban, egyetemi könyvtárban, pálmaház-szerű kávézóban, tengerparti kis kabinban, hóviharban a főtéren - mi voltunk a vöröskereszt pop-up lányai mindenhol. Mivel ez kettőnk számára rettenetesen sok munka lett volna, azért is mi voltunk felelősek, hogy saját önkénteseket toborozzunk - így sok nemzetközi diákkal is megismerkedhettünk, egyik állandó segítőnk például egy magyar diák volt (köszi Fruzsi!). Volt, hogy improvizálnunk kellett - nem férünk be a kocsiba ennyi cuccal, eltört a próbatükör, nincs is kocsi, a második tükör is eltört, hóvihar van - és tényleg nekünk kellett megoldást találnunk mindenre a meglévő kapcsolati hálónkra hagyatkozva. Voltak időszakok, amikor untuk már a raktárban a ruhaszelektálás-pakolást, de alapvetően mindketten nagyon élveztük a projektünket, annak változatosságát, a vöröskeresztet minden szórakoztató, segítőkész vagy fura karaktereivel együtt. Tartoztunk valahova, a vöröskereszt-családba. Volt olyan dán gyakornok, aki számára mi jelentettük az aarhusi vöröskeresztet, hiszen ott voltunk, amikor megkezdte és akkor is amikor befejezte a gyakornokságát. 

Azt hiszem egy ilyen program hatására tényleg nagyra tud nyílni a világ - főleg nekünk magyaroknak, akiknek nem feltétlenül természetes, hogy itt-ott töltünk egy-kis időt szerte a világban kb. már 16 éves korunktól. Aki hozzám hasonlóan inkább 30 felé venne részt a programban és tart attól, hogy túl fiatal lesz körülötte mindenki, azt kell, hogy mondjam, ez valóban így lesz. Nagyon sok a 19 éves gimit nemrég befejezett önkéntes, ugyanis sok országban a 'having a gap year' nemhogy elfogadott, de elvárt egy fiataltól. Az én kis német önkéntestársam, Svea is így tett, akivel egy lakásban éltünk és együtt dolgoztunk - gyakorlatilag mindent együtt csináltunk ez alatt a nyolc hónap alatt. Nem mondom, össze kellett csiszolódni, voltak kezdeti nehézségek, de valahogy nagyon jól működött a párosunk. Iszonyat szerencsésnek gondoltuk magunkat, hogy részt tudtunk venni ebben a projektben és azt kell, hogy mondjam így együtt élve és dolgozva nagyon sokat formáltunk egymáson. Igazi bajtársakká és barátokká váltunk - a közöttünk lévő tíz év korkülönbség ellenére, ami azt hiszem mindkettőnket meglepett.

Az ESC élmény azt bizonyította nekem, hogy az élet sokszor inkább ciklikus, mint lineáris - simán lehet, hogy hasonló helyzetben vagy mint egy tíz évvel fiatalabb, idősebb. Aki pedig azon vacillál, hogy túl fiatal, meg hogy inkább tanulnia kéne először, ha engem kérdez ne tegye. Azt látom a nagyon fiatal külföldi önkénteseken, hogy minél fiatalabban kezdenek neki egy csereprogramnak, annál hamarabb lesznek önállóak a saját életükben, tisztában lesznek vele, hogy mire képesek és mire nem - vagy legalábbis egy lépéssel közelebb lesznek hozzá, ami továbbtanulási döntésekben is sokat segít. Az ESC amúgy sem láblógatás, hanem elkötelezett munka, és egy informális tanulási forma. Szerintem én is sokkal érettebb döntéseket tudtam volna hozni egy mesterképzés elvégzésekor, ha egy ESC program után felvételizem- de hát ugye ki tudja, akkor meg nem kerülök el Aarhusba 2021-ben. Azt hiszem a zárszóként csak annyit akarok még leírni, hogy ha valaki azon dilemmázik, hogy belevágjon-e azt üzenem, hogy szimpatikus projektet és országot választva nem mehet félre a dolog, ki van párnázva az ESC önkéntes útja, és kicsit biztosan más emberként térsz vissza majd!

Kata