ESC Projekt Ankarában

Első külföldi önkénteskedésem, valamint az első törökországi utam örökké emlékezetes időszakja lesz az életemnek. Egy olyan új világba csöppenhettem bele, amely tökéletesen ötvözi a Keletet a Nyugattal.
Ankara bármennyire is nagyváros, néha belefutsz ismerősökbe a forgalmasabb, fiatalos negyedekben. Bár sokan nem is tudják róla, hogy hivatalosan Törökország fővárosa, nagykövetségek, hivatalok és állami intézmények bukkannak fel itt-ott. Nem tudtam róla sokat, mielőtt megérkeztem volna, és az első pár napban nem is igazán jutott időm tüzetesebben szemügyre venni, de az első sétám során, amikor is ellátogattam az ankarai vár lábánál húzódó bazárba, már tudtam, hogy még különleges kapcsolat alakul ki köztem, és eközött a rejtett kincs között. Ugyanis nem sokak radarján villan fel Ankara, és mégis tartogat némi meglepetést, ha hagyod, hogy elvarázsoljon.
Az elején még meg kellett szoknom a közlekedést, félve intettem le a buszt, amikor fel akartam szállni, és a Törökországon belül is Ankarára kifejezetten jellemző dolmusról (minibusz, ami meghatározott vonalon szállítja az utasokat, de csak azok tudnak felszállni rá, akik pontosan tudják, mikor hova kell menniük) már ne is beszéljünk.

A teniszfoglalkozásokon néha szégyelltem magam az ügyetlenségem miatt, és csak reménykedni tudtam, hogy mikor a gyerekek felnőnek, nem fognak emlékezni erre a suta külföldire, aki még a labdát sem tudta egyenesen dobni. Aztán egy idővel beleszoktam, és a célzóképességem is javult.

Az általános iskolai látogatásaimat kifejezetten élveztem. Az egyik osztály különösen a szívemhez nőtt, nekik gyakran ültem be az óráikra, és majdnem az összes gyereket név szerint ismertem. Érdekes volt belepillantani a török oktatási rendszerbe, és megfigyelni, ahogy a felnőttek a gyerekekkel és a gyerekek egymással bánnak. A meglepően széles körű szabadság ellenére is fegyelmezett diákok kedvesen és barátságosan bántak egymással, szinte sosem vettem észre piszkálódást, még a Down-szindrómás iskolatársukat is bevonták a játékba és segítették, ahogy tudták. Talán ez az egy iskola nem reprezentálja az egész
országot, de nagyon megmaradt bennem a gyerekek viselkedése.

Hetente egyszer török órákon vettünk részt, ahol meglepően sok új szó ragadt rám. Az elején még nem állt rá a fülem a teljesen ismeretlen nyelvre, de ahogy megszoktam a török hangzását és felfedeztem a magyar nyelvvel való hasonlóságait, már szívtam is magamba a tudást. Néha a többi önkéntessel a saját nyelveinkből tartottunk előadást, én például első alkalommal a magyar állathangokkal, másodjára pedig török eredetű magyar szavakkal ismertettem meg a közönséget. Szombatonként pedig angol klubot tartottunk a helyi érdeklődőknek, ahol sok barátot szereztünk, és így is betekintést nyerhettünk az ankarai
fiatalok mindennapjaiba.
Szerencsére utazásra is bőven volt lehetőségünk, és olyan jól jártunk, hogy még nemzeti ünnep is volt a kint töltött idő alatt. A szír határtól kezdve az Égei-tengerig szerveztem kirándulásokat, és olyan vidékekre is eljutottam, ahol sok turista nem fordul meg. Ezek az utazások is egy életre kedves emlékek maradnak bennem.
Összességében véve talán rövidnek tűnik a két hónap, de úgy gondolom, a projekt természetéből adódóan bátran mondhatom, hogy éltem Törökországban, és jobban részese voltam a kultúrának és mindennapoknak, mint sok külföldi, aki ott dolgozik, de egy külföldiekből álló burokban él. A törökök vendégszeretete és befogadó természete gyakran magával ragadott, és továbbra is szeretném ápolni azokat a barátságokat, amiket ott kötöttem.