Másfél hónap a Grabovača Barlangparkban

2020.09.26

NYÁRI RÖVID ESC HORVÁTORSZÁGBAN

Nehéz szavakba önteni és elmesélni mindazt, ami történt velünk hat hét alatt, de most épp van időnk törni a fejünket, ugyanis a csapat fele épp a kéthetes karanténját tölti, amiből még mindig van hátra egy hét. Tudtuk, hogy benne van a pakliban, már az indulás előtt is fel kellett rá készülni, hogy az utolsó pillanatban lemondják a projektet a járvány miatt, így a karantén nem ért minket váratlanul. Ennek ellenére belevágtunk, mert az utazásra szükségünk volt a hosszú bezártság után, és minthogy egyikünk kivételével mindannyian a fővárosban élünk, jobb helyre nem is kerülhettünk volna Perušić-tól, ettől a nyolcszáz lelket számláló falutól az Isten háta mögött.

Húsz önkéntes gyűlt össze a világ különböző pontjairól, mi heten voltunk magyarok. A helyi fiatalokkal való ismerkedésre nem sokat kellett várni: a legelső este ránk rontottak vacsora közben - alig várták, hogy hasonlókorú fiatalokkal lehessenek -, és utána már természetes volt, hogy rendszerint velünk tartottak az eseményeken.

Az első hét után szép lassan kialakult a munkarend. Fönt dolgoztunk a barlangparkban, ahová naponta fel kellett küzdenünk magunkkal biciklivel, és aminek a felfelé vezető útját minden reggel talán egy picit könnyebb volt megtenni. A reggeli edzést letudtuk vele. A barlangpark személyzete adta ki a munkát, mi pedig igyekeztünk azt végrehajtani a legjobb tudásunk szerint, bár meg kell mondjam, nem mindig volt könnyű húsz, ennyire különböző háttérrel és tapasztalattal rendelkező fiatalnak együtt dolgoznia. Végül persze minden rendben ment, és most már mosolyogva emlékezünk vissza a barlangokra, a megjavított túraösvényre, a megtisztított területre, a lefestett játszótérre, a hobbit-házra, és minden egyébre, aminek létrehozásában vagy felújításában részt vettünk. Ezek nem mindig voltak könnyű feladatok, volt, hogy keményen meg kellett ragadni az ásót, a lapátot és a csákányt, de semmi olyat nem vállaltunk, amit ne élveztünk volna. Az elvégzett munka öröme és a tudat, hogy talán egy kicsit jobbá tettük a barlangparkot mindenért kárpótoltak minket. Hiszen ezért voltunk önkéntesek.

Amikor egy kis pihenésre vágytunk az ásás és lapátolás után, nekiálltunk festeni, alkotni, hogy kikerülhessenek azok a kis táblácskák, amikkel a túraösvényt szerettük volna gazdagabbá tenni. A legnagyobb közös projektünk talán a barlangpark játszóterének lefestése volt, ahol elsőízben mutathattuk meg egymásnak és a később érkező gyerekeknek a bennünk rejlő művészt.

Anna (baloldalt) eleget látott, a többiek a táblákon dolgoznak
Anna (baloldalt) eleget látott, a többiek a táblákon dolgoznak

A harmadik héten a barlangparkban elkezdődött a két héten át tartó summer school, ahová a helyi általános iskolás diákoknak igyekeztünk játékos módon megtanítani azokat az alapvető környezetvédelmi gyakorlatokat és szokásokat, amikről úgy gondoltuk, hogy szüksége lesz a felnövő generációnak. Emellett mi magunk is tanultunk - a vendégelőadók mellett az önkéntesek közül a lelkesebbek izgalmas prezentációkat tartottak nekünk geológiából, a növényi alapú étkezésről és az erdővédelemről. Mario, az önkéntes koordinátorunk különösen szívén viseli a helyi élővilágot, így ő nem csak barlangászni vitt el bennünket, és a munkára készített fel, de a helyi flórával és faunával is megismertetett bennünket.

Azt hiszem, felesleges megemlíteni, hogy még mi, magyarok is mennyire különböztünk egymástól, de a természet szeretete és a kalandvágy hamar összecsiszolt bennünket. És amíg hét közben azon dolgoztunk, hogy a lehető legjobban végezzük el a ránk kiszabott munkát, és hasznosan teljenek el a munkanapjaink, esténként a kártyapartik mellett találtuk ki, hogy hová utazzunk el a hétvégén. Horvátország páratlan és lélegzetelállító nemzeti parkjai csak egy karnyújtásnyira voltak tőlünk, és habár a busz-és vonatforgalom kisebb volt, mint a koronavírusos esetek száma a faluban, ez nem gátolhatott meg minket abban, hogy utazni menjünk. Az autóutak mellett kirakott hüvelykujjaink általános bérletünkké váltak, a barátságos helyiek pedig szívesen bevittek minket a városba, ahonnan már könnyedén elcsíptünk egy-egy távolsági járatot. Tavasszal még egyikünk sem hitte volna, hogy idén lejutunk a tengerre, így a sós víz egy kicsit most édesebb volt, mint máskor. De bármerre utaztunk a hétvégén, számunkra a legkedvesebb hely minvégig a csendes, barátságos Perušić maradt, ahol egy-két horvát szó és kifejezés elsajátítása után egy-egy percig helyinek érezhettük magunkat.

A járvány miatt sok programot és utazást le kellett mondanunk, de a Velebitekbe és a medveparkba, illetve Nikola Tesla szülőházában berendezett múzeumba így is sikerült eljutnunk csoportosan, amikért utólag is nagy hálát érzünk.

A lányok stoppolás után Karlobagban
A lányok stoppolás után Karlobagban

Talán éppen ez az a szó, ami a legjobban kifejezi azt, amit a hat hét alatt és azóta is érzünk, és az öröm, hogy egy ilyen válságos időszakban is vettük a bátorságot, hogy egy életre szóló kalandban vegyünk részt. Az önkéntes munka, a kikapcsolódás, a folyóban fürdés, a kenuzás, a karaoke estek, a házibulik, a közös kvízest a helyiekkel; a barlangászások, a túrák, a végtelen biciklizések, a hegymászás és a tengerparti fürdések, a workshopok és az esti társasjátékok alatt felhangzó nevetések hangja immár mind olyan emlék, amiért hálásak vagyunk.

A szeptemberi határzár miatt a társaság felének haza kellett utaznia, ami után már semmi nem volt olyan, mint azelőtt. Egy ilyen projektnek a természetvédelem mellett az emberi kapcsolatokban van a szépsége, és habár hiányoztak a távozók, akik maradtak, további élményekkel gyarapodtak.

Köszönjük a lehetőséget mindenkinek, aki részt vett a projekt megvalósításában, külön az Európai Szolidaritási Testületnek, a Magyar Önkéntesküldő Alapítványnak, a Grabovača Barlangparknak, és reméljük, hogy mi legalább annyi örömet szereztünk a helyieknek és a Parknak, mint ők nekünk.

Veronika, Vera, Zsuzsi, Dorka, Orsi, Anna és Lukács