Önkéntes évem egy lipcsei óvodában
Zsófi vagyok, 20 éves és az érettségimet követően közvetlenül valami elképesztő dologba fogtam: a sok-sok tanulás fáradalmait kipihenve úgy éreztem, nekem valami másra van szükségem mint egyik jellegű iskolapadból egy nem túl különbözőbe átülni, élni szerettem volna, élettapasztalatot gyűjteni, megtapasztalni az öngondoskodás a függetlenség érzését és felelősségvállalást tanulni, betekintést nyerni a munka világába és egy messzi új helyen valamit a saját kultúrámból megosztani, illetve a saját identitásomat a sok új és eddig ismeretlen perspektíván keresztül körvonalazni, formálni. Ezzel a motivációval találtam rá arra a lehetőségre, melynek keretében 11 hónapot tölthettem egy kicsi, családias lipcsei óvodában, pontosabban Kindertageseinrichtungban, ami annyit jelent, hogy már egészen 1 éves kortól fogadott az intézmény kisgyerekeket. Az én pozíciómban, önkéntesként az volt a feladatom, hogy az óvodapedagógusokat támogassam, mondhatni felügyelőként, de végzettség hiányában nem vállalhattam a gyerekekért felelősséget, kisegítő felnőttként voltam jelen a mellettük.
A napjaim egyaránt álltak játékból, kézműveskedésből és háttérfeladatokból (mint gyümölcsvágás, rendrakás, ebédeltetés), udvari felügyeletből, bújócskából és sok-sok-sok válaszolgatásból az élet nagy dolgait illető kérdésekre. Az első időben a 'Vorschulegruppe' mellé voltam beosztva, vagyis azokhoz a gyerekekhez, akik év végén ballagtak és augusztustól már az első osztályban folytatják útjukat. Jó volt egy stabil közegben jelen lenni, minden nap ugyanazokkal a gyerekekkel találkozni, így az egymáshoz szokás a kulturális különbségek mellett is gördülékenyebben tudott történni, mintha minden nap másik csoporthoz próbáltam volna alkalmazkodni. Nemcsak a gyermeki lélekről és az életkori sajátosságaikról, hanem a német mentalitásról is sokat kellett tanulnom az első időben, hogy megértsem a benti dinamikákat és megtaláljam én is a helyemet, tisztán lássam, mikor és milyen mértékben van rám szükség. Nagyjából 4 hónapra volt szükségem, míg ez mind sikerült, mire a kollégáim kezdeti kicsit távolságtartó viselkedése is megváltozott és mire szabadon és magabiztosan kezdtem mozogni az óvodai légkörben.
Persze el nem hanyagolható nehézség volt az elején az idegen nyelv is. Annak ellenére, hogy felsőfokú nyelvvizsgával felvértezve érkeztem Lipcsébe, nem volt egyszerű hozzászokni az akcentushoz, az új szavakhoz, a gyereknyelvhez és a beszédtempóhoz, ez egy olyan tanulási folyamat volt, amikor tudtam, hogy időt kell adnom magamnak és elnézőbben viszonyulni a saját hiányosságaimhoz. A problémát tovább fokozta, hogy otthon, a lakótársaimmal angol volt a kommunikáció nyelve és hirtelen belecsöppenni egy ilyen bilinguális környezetbe, amelyben egyik sem az anyanyelvem, igencsak megterhelő volt az első hónapokban. Hamarosan azonban ebbe is beleszoktam és tudtam új dolgokra is fókuszálni…
Az óvodámban nagyon nyitottak voltak a saját ötleteimre, az óvodapedagógusok hamarosan szinte kollégájukként kezeltek, megkérdezték a véleményemet, néha együtt terveztünk egy-egy programot. Én pedig örömmel hoztam be a fuvolámat a csoportba, hogy kicsit együtt zenéljek, énekeljek a gyerekekkel, amit ők is boldogan és érdeklődéssel fogadtak. Mind a két részét nagyon különlegesnek éreztem: amikor megkaptam tőlük a kedvenc dalaik kottáját és velük játszottam, miközben ők boldogan énekeltek és táncoltak, illetve azt is, amikor én játszhattam nekik pár magyar dallamot, gyerekdalt, párat el is énekeltem, majd elmeséltem, miről szólt. Amiről nekik is eszükbe jutott egy újabb német dal és így ment és ment a zenei párbeszéd…
Az év folyamán három nagyobb fesztivál szervezésében vehettem részt, elsőként ősszel a családi futással egybekötött 'Kneippiade' rendezvényen, ahol az óvoda által követett Kneipp-koncepció (avagy az egészséges életmód 5 alappillére) lett a gyerekekkel játékosan, különböző állomásokkal, nyereményekkel, zenével megismertetve. A második a Sommerfest volt június elején, ahol hasonló állomásos feladatokkal a szép időt, a napsütést köszönthettük, itt már nekem is jutott egy állomás, illetve kis ajándékokat horgoltam a szerencsekerék nyereményei közé. Ez volt az az alkalom, ahol az intézmény hivatalosan is átvehette a Kneipp-Zertifikat-ot és igencsak felemelő élmény volt, hogy ennek én is részese lehettem! A harmadik esemény pedig a Zuckertütenfest, ami Németországban a nagycsoportosok ballagásának felel meg. Ez nekem különösen szívhez szóló esemény volt, egyrészt, mert arról a csoportról volt szó, akikkel a legtöbb időt töltöttem az év folyamán, másrészt, mert velük együtt mondhatni én is ballagtam, búcsúztam az ovitól. Erre az eseményre rengeteget készültünk, együtt barkácsoltuk a gyerekekkel a Zuckertütéket, dalokat tanultunk, amiket mostanában is sokszor önkéntelenül dúdolni kezdek, befejeztük a gyerekek portfólióit és igyekeztünk őket minél alaposabban felkészíteni az iskolai mindennapokra.
Ezalatt a kicsikkel eltöltött év alatt a praktikus kompetenciák mellett rengeteg dologban fejlődhettem. Megtanultam tisztán és egyszerűen kommunikálni és megtanultam a másikkal való együttérzés és a saját határaim között lavírozni. A gyerekek kibékítése segített rávilágítani, hol csúszik el a kommunikáció a mi felnőtt világunkban is és hogy egy felszabadult légkörnek a legalapvetőbb feltétele a kölcsönös tisztelet: a gyerekek érzéseinek elfogadása, validálása, a véleményük kikérése és hogy a nehéz dolgokat is megpróbáljuk nekik egyszerűen elmagyarázni, ahelyett hogy rálegyintenénk: 'te még ezt úgysem értheted'. Láthattam, hogy a gyerekek sokkal többre képesek, mint azt mi legtöbbször gondolnánk, amennyiben hagyjuk őket önállósodni, például már 4-5 évesen késsel zöldséget vágni^^
Mindennapi feladataim közé tartozott az uzsonnakészítés. Mikor ideiglenesen volt még egy gyakornok az oviban, csak a két földszinti csoportnak, ha egyedül voltam, mind az 5 ovis csoportnak. Ilyenkor élveztem a csöndet a konyhában, a lámpa zizegését és sok örömet leltem a minél esztétikusabb gyümölcsöstálak készítésében és a minél gazdagabb és egészségesebb nassolnivalók összeállításában.
Az egyik csoportunk tartott három óriáscsigát egy terráriumban, akiket a gyerekek gyakran a kezükben tarthattak, fürdethettek, simogathattak, megtapasztalhatták egy olyan állat közelségét, amitől - számomra érthetetlen módon - sok ember iszonyodik. Az állatokkal és a természettel való közeli és értő kapcsolatra nagy hangsúly került nálunk, ami számomra különösen nagy értékkel bír és elképesztő volt látni, hogy a gyerekek már ilyen kicsiként ebben szocializálódnak.
A fogadó szervezetemnél, az Internationaler Bund-nál 7-en voltunk összesen önkéntesek, mindannyian oviban, de mind különböző óvodákban dolgoztunk. A koordinátoraink egész év alatt gondos figyelemmel kísérték az előrehaladásunkat, mindenben számíthattunk rájuk ha nehézségeink támadtak és nekik hála nagyon baráti légkör alakulhatott ki közöttünk már a legelején. Olyannyira egymásra találtunk, hogy az első hónapokban nem is nagyon kerestük más társaságát, nem jártunk nagy erasmusos eseményekre, együtt 6-an, 7-en fedeztük fel a várost, a lipcsei életünket. Én egy francia és egy portugál lánnyal laktam együtt egy, a szervezetünktől kapott háromszobás lakásban közös konyhával és fürdőszobával, szinte mind egyidősek is voltunk. Mondhatni azonnal 'családdá' váltunk így hármasban, rengeteget nevettünk, mindent megosztottunk egymással, nagyon odafigyeltünk egymásra, ha valakinek problémája volt és ez egészen az utolsó pillanatig így is maradt, amiért nem lehetek elég hálás. Ettől a két életvidám lánytól, Capucine-től és Maria-tól olyan dolgokat tanultam, amik nagyon pozitív irányba formáltak, általuk sokkal szabadabb lettem, elfogadóbb önmagammal és megtanultam nevetni a hibáimon. Az önkéntes társaságunkkal délután vagy hétvégente találkoztunk és ami számomra a legkülönlegesebb volt, hogy a Texasban élő spanyol társunk jóvoltából megalkottuk életünk első hálaadási vacsoráját!
Az év második felében kaptam kedvet nagyobb társaságokban is részt venni és még több különböző embert és kulturát megismerni, amire a Lipcsében működő Wilma nevű szervezet kitűnő lehetőséget adott. Ők erasmusosoknak szerveznek rengeteg sok különféle programot, hogy egymással kapcsolódjanak, ismerkedjenek, felfedezzék a várost és az országot - és mindezt csupán jószívből, teljesen ingyen. Én az érdeklődési körömnek megfelelően főleg kirándulásokon, biciklitúrákon, kalandos eseményeken vettem részt, ahol Kazahsztántól Ecuadorig számtalan különböző helyről ismerhettem meg embereket, akik közül egy-két kapcsolatból szépen lassan igazi barátság is születhetett. Ezek a wilmás események a legnagyobb élményeim közé tartoznak Lipcsében, amik közül is a 3 napos Sächsische Schweiz túra van a lista élén!:) Sokat formálódott a zenei ízlésem, az ecuadori fiúval jártam szabadtéri salsa eseményekre, a magyar barátnőmmel német stand up comedy estekre és úgy érzem, a nyitottságomban tényleg nagyot léptem előre.
Az év folyamán egy/másfél havonta voltak hivatalos önkéntes összejöveteleink, úgynevezett Seminarjaink és kétszer vehettünk részt hosszabb Seminárokon, amelyek mindig más városban kerültek megrendezésre és 20-25 Németország egész területéről érkező, de hasonló munkát végző önkéntessel alkothattunk közösséget erre a pár napra, ahol 2-3 coach vezetésével hihetetlen izgalmas témákkal foglalkoztunk játékosan, mint például identitás, célkitűzés, célállítás és megvalósítás, interkulturalitás, egyenjogúság, szolidaritás, kínai szleng, hímzőtanfolyam, theatre of the opressed, gender and diversity és még sok más. Ezeket mind olyan bennsőséges, közvetlen formában, hogy valami hihetetlen csapatszellem és összetartás tudott kialakulni a csapatokban, ezernyi különböző nemzetiségű, életkorú, hátterű és életszemléletű fiatallal, amilyet szerintem ezelőtt még soha nem tapasztalhattam és hihetetlen megható volt… Később is kapcsolatban maradtunk és örömmel vendégül láttuk egymást, ha valaki épp Lipcsébe látogatott és minket is egy Seminarról megismert spanyol fiú fogadott be Berlinben, amikor ott jártunk a barátnőmmel a Karneval der Kulturen-en. A második hosszú Semináron foglalkoztunk az esetleges problémákkal, amik a gyerekekkel való foglalkozásban felmerültek és ezt drámajátékokkal próbáltuk egymásban feloldani, olyan odafigyeléssel és rezonálással egymásra, ami szintén az egyik legnagyobb élményemmé vált. Az első 7 napos Seminarunk Weimarban volt, ahol várostnézni és Buchenwaldba ellátogatni, egy pajtából kialakított moziban filmet nézni és a weimari operaházban egy operát meghallgatni is volt lehetőségünk. Egy nagyon modern Jugendzentrumban voltunk elszállásolva. A második alkalommal, március környékén Alfelden, egy kis vidéki villában tölthettem 5 napot teljesen más társasággal, de hasonlóan csodálatos emberekkel, ahol hasonló témákkal, már jobban reflektálva foglalkoztunk, a szabadnapunkon pedig Hannoverbe vagy Göttingenbe látogathattunk el szabadon.
Én ebben az évben kevésbé az utazgatásra és városnézésre, mint inkább saját magam megismerésére és megértésére fordítottam különös figyelmet és azt hiszem boldogan elmondhatom, hogy sikerült abba az irányba változnom, amibe szerettem volna, önmagamnak egy sokkal felnőttesebb, szociálisabb, felszabadultabb és bátrabb változata lettem. Egy év elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember teljesen hozzászokjon egy másik kultúrához és mentalitáshoz és önmagában is látható változásokat fedezzen fel. Én borzasztóan hálás vagyok, hogy ezen a csodálatos úton végigmehettem és úgy érzem, sokat adhattam és még többet kaphattam rengeteg fantasztikus kortársamtól, a német kollégáimtól az oviban és persze a gyerekektől is! Kinyílt előttem a világ, megértettem hogy egy-egy gesztus, reakció, hozzáállás egy más kulturából érkező embertől teljesen más jelentéssel bírhat mint ahogy az ember azt a saját taapsztalataiból kiindulva elsőre interpretálná, ezért minden helyzetben a kulcs a nyílt és őszinte kommunikáció, és hogy ne rögtön a rosszat feltételezzem a másikról, hanem próbáljam minél jobban megérteni az ő nézőpontját. Ahogy a barátaim a saját világukról, környezetükről meséltek, sokat formálódott az én nemzeti identitásom is és összességében pedig érdeklődőbb lettem, a világban végigmenő folyamatok iránt is. Lipcsében lélegzetelállító a természet, mindenhova biciklivel jártam, gyönyörűek a tavak, a naplemente és egy életérzés a városban lévő erdőkben vagy a környező természeti helyeken aktívan sportolni, amit boldogan ki is használtam!