The Roccantica Experience - avagy önkéntes élményem dióhéjban

Mindezek mellett egyre több ellenérzésem támadt a "normális életbe" való konformista belesimulással kapcsolatban. Úton-útfélen olyan emberekkel találkoztam, akik azért csinálták a dolgaikat, "mert csinálni kell, muszáj, nincs mit tenni". Emberekkel, akik nem lelték örömüket abban, amivel napjaikat töltötték, ráadásul a munkahelyen még meg sem fizették őket érte. Állandó rohanásban élt mindenki akivel kapcsolatban voltam, mindenki akit láttam– mindenki folyamatosan önmagát próbálta utolérni, több-(általában)kevesebb sikerrel. És fájt értük a szívem. Aztán szép lassan leesett a tantusz, hogy én is ebben a cipőben járok.

Ekkor tudtam, hogy muszáj változtatnom valamin, mert nem csak együttérezni szeretnék magammal, hanem szeretném aktívan úgy formálni az életem, hogy élvezzem is.

Nagy szerencsémre, a sors elém sodort egy kedves olasz lányt, aki mesélt a saját önkéntes élményéről, és hogy ő élete eddigi legboldogabb, legfelszabadultabb pillanatait ott élte meg. Nekem leesett az állam, mert egészen addig a pontig hozzám semmiféle információ nem jutott el arról, hogy ilyen lehetősége is van ma már az embernek. Rögvest elkezdtem beleásni magam a témába és mindenféle projektekre jelentkezni– szinte mindben láttam a potenciált. Heves kattintgatások közepette aztán ráleltem a projektemre: "Cultivating community" egy olasz kis faluban a hegyek között.

Nem szaporítom a szót, felfüggesztettem a tanulmányaimat és összecsomagoltam, hogy induljak Csehországból az olasz kalandomba.

Meg kell valljam, hogy sok kérdőjel és bizonytalanság ellenére is magabiztosan vágtam bele ebbe a kalandba, mert tudtam, hogy meg fogom próbálni a legtöbbet kihozni belőle és ha nem jön össze, az sem baj, mert nyugodtan abbahagyhatom bármikor.

Amint megérkeztem, az első nap kételyeim túlnyomó része szertefoszlott– egy olyan hangulat; érdekes és befogadó közösség várt, amiről álmodni sem mertem. Hat vadidegen lánnyal találtam magam hirtelen nem csak egy házban, de egy cipőben is. Az első hét végére úgy éreztük, mintha egy fél életet leéltünk volna már együtt. A közeg gyönyörű, az emberek nyitottak, viccesek, értelmesek, kedvesek voltak– én pedig úgy éreztem, oda érkeztem, ahol lennem kell. 

A program nyolc hónapig tartott februártól októberig, így sikerült a tél végét, a tavaszt és a nyarat is megtapasztalnom ott kint, ami nagyon fontos volt, mert ahogy változtak az évszakok, úgy változtak a teendőink is. Az elején sokat segítettünk helyi gazdáknak a kertjeikben: ültetni, gyomlálni, betakarítani; karban tartottuk a helyi túraútvonalakat; a hegyi menedékházban túracsoportokat fogadtunk és főztünk rájuk. Eztán segítettünk megszervezni és lebonyolítani rövidtávú önkénteseknek táborokat. Amint a nyári szezon következett, az egyesület kisiskolás gyerekek számára létrehozott nyári táborai is a mi segítségünkkel tudtak csak megvalósulni. Ezen felül még volt a szervezetnek egy hostel-je amit szintén mi segítettünk karbantartani. Egy szó, mint száz, nem unatkoztunk!

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem csupán szivárvány és napsütés volt kint az élet– sok nehézségbe ütköztünk a szervezettel kapcsolatban, mert több dologról eltérően gondolkodtunk. Szerencsére nyitott volt annyira a légkör, hogy nemtetszésünket biztonságban kifejezhettük. Szerintem, számomra ez volt az egyik legfontosabb elsajátított tanulságnak az alappillére: felszólalni dolgok ellen, amikkel nem értünk egyet, amiket nem tartunk helyesnek, igenis szabad és kell is– persze konstruktív és erőszakmentes formátumban– a közösség és saját érdekeink/biztonságunk/értékeink képviselete érdekében. Minderre nem feltétlen lettem volna képes, ha nem érzem a többi önkéntestársamból áradó támogatást és az egymás iránt érzett bajtársiasságot. 'Solidarity'.

Felbecsülhetetlen mértékű hálát és szeretetet érzek szinte mindegyik önkéntestársam irányába. Szkeptikusan érkeztem, készen arra, hogy senki nem lesz 'az én emberem' és én majd szépen olvasgatom a könyveim és csinálgatom a saját dolgaim a szabadidőmben, ezzel szemben, szinte családdá kovácsolódtunk: közös kalandokkal, végtelen belsős poénnal, együtt főzésekkel, nagy közös étkezésekkel, éjszakába nyúló beszélgetésekkel a világ nagy dolgairól – vagy éppen a legnevetségesebb témákról addig hahotázni, hogy már ténylegesen fájt és a földön fetrengtünk. Ezen felül az, hogy sikerült a nulláról egy társalgási szintre feltornázni az olasz nyelvtudásom a másik legnagyobb ajándék, amit ettől az élménytől kaptam. A nyelv aktív gyakorlása pedig számos ajtót megnyitott, hogy a helyi lakosokkal is kapcsolódjunk, összebarátkozzunk.

Sok külföldi tapasztalattal vágtam neki ennek az önkénteskedési élménynek, de még soha, sehol nem éltem ehhez foghatót. Részt venni egy ilyen kalandban lehetőséget nyújt egy teljesen új– mindennapi élményeinktől felfoghatatlanul távol álló– univerzum megéléséhez, amiből mindenki rengeteget profitálhatna az életében. Menjetek önkénteskedni, lássatok világot, ennél jobb iskola nincs a földön!